Lélegzetemet visszatartva lépek be a házba. Ő mosolyogva ül a fotelban. Már várt rám.Tudta, hogy jövök. Még nem is sejti, mily sötét gondolatok járnak a fejemben. Az arcán hirtelen az aggódás apró ráncait fedezem fel. Ne! Észrevette, hogy valami nincs rendben. Megkell nyugtatnom. Semmi gond, tényleg, minden rendben. Biztos? Biztos. Az arcára újból az a kedves mosoly ül ki. De miért!? Miért nehezíti meg a dolgomat? Egyébként sem könnyű ez nekem. De tudom, hogy nincs tovább. Oly sokszor játszottam le a fejemben a jelenetek sorozatát. Az arca. A sikolya. A kétségbeesett tekintete. A jajveszékelése. A vére... Közvetlen utána az arcomon végiggördülő könnyek melyek örök nyomot hagynak. Már úgy éreztem, felkészültem. De nem. Tévedtem. Viszont megkell tennem! Felsóhajtok, mikor elfordul. Lehajolok a csízmámhoz, feljebb húzom a farmerem szárát. Hol a késem? Kitapogatom a barna bőrön keresztül az ezköz acél élét majd csont nyelét. Két ujjamat a csízmámba csúsztatom, úgy emelem ki a tárgyat. Visszagondolok arra az éjszakára, amit sosem fogok elfelejteni. Ami miatt most bűnhődni fog. Elborul az agyam, már nincs megállás. Elhomályosul a tekintetem, nem látok, nem hallok semmit. Csak én és ő. Haragtól, dühtől izzó szívvel rontok neki. Majd hirtelen annyit veszek észre, hogy vége. Homályba borul az emlék, a tetteim sorozata, mégis pontosan tudom, hogy az ő vére tapadt a kezemhez. Már semmi nem mossa le rólam a gyilkos nevet. De újra megtenném.
|